A pokol tornácán

Nyár este volt, éppen halni készültem, miközben ültem a tornácon a szájbatekert karosszékben… Na, tessék, most is káromkodom, pedig hányszor mondta az asszony: „Ennyire mocskos szája a Kocsisnak sem volt!” - Puskásról meg nem is beszélve, ezt már én tettem hozzá mindig, mert nem hallottam tisztán, hogy kis k-val mondta a kocsist.

 

Ott tartottam, hogy ültem a ki…babrált karosszékben, az enyémet én ringattam, a mellettem lévőt a szél. Három éve csak szél. Sokszor beszélek az asszonyhoz, ilyenkor legalább szóhoz jutok. De hallgatnék most is dagadó érrel a halántékomon, csak még egyszer beszélne hozzám. Azt sem bánnám, ha reggelig folyna a szájából a szó, ehelyett a könnyem folyik néha, de szigorúan akkor, amikor a kutya sem látja. Szó szerint, mivel Talpas, a hófehér kuvasz kutyám azt is megérzi, ha éhes vagyok. Nem akarom felzaklatni. Azt a kevés életkedvemet is a négylábúmnak köszönhetem, mert az asszony nélkül a méz is keserű.

 

Tehát, ahogy ücsörögve merengtem a világ dolgain, hatalmas üvegcsörömpölés szakította félbe a gondolataimat, majd rögtön utána tompa koppanást hallottam a szomszédból. Tudtam, hogy gondok vannak odaát, de eddig még ablak nem tört ki. Felálltam a székről, és a tornácról pont ráláttam a szomszéd előteraszára (mert ők annak hívták, mikor az tornác, de Pestről jöttek, mit vár az ember tőlük, nem igaz?). Ahogy láttam a sötétben az ablakukból kiszűrődő fénynél, egy hokedli (tudom, tudom, konyhai ülőke, de most nem hallják) repült ki a zárt ablakon keresztül.

 

- Te meddő ribanc, egyszer téged baszlak ki az ablakon! – üvöltötte András, mint a sakál. 

- Bárcsak megtennéd, legalább vége… - zokogta elhaló hangon Erika.

- Minek lenne vége, mi? – vágott közbe a férfi, és a kérdés után valószínűleg pofon csattant.

 

Mindent hallani lehetett, mert a faluban egy zsákutcában laktunk, miénk, vagyis már csak az enyém volt az utolsó ház, azaz csak akkor járt arra autó, ha a környékünkre jöttek.

Mint mondottam már, tudomásom volt arról, hogy finoman szólva nincsenek jóban Barnóczkiék. Az asszony sokat mesélt erről nekem, de mivel sosem volt a mondatai végén pont, bevallom, néha a következő Fradi meccs járt az eszemben. Annyit érzékeltem, hogy nem rózsás a kapcsolatuk, a miénk sem volt az, de a fent említett okok miatt ezt nem tudtam a nejem tudtára hozni, félbeszakítani meg nem akartam.

 

A feleségem sokat beszélgetett Erikával, aki úgy tekintett rá, mint a nagymamájára, mivel a családja 350 kilométerre lakott tőlünk, és nagyon ritkán találkoztak. Csak Szájpon beszélgettek vagy min, igazából engem sosem érdekelt a számítógépes világ. Okostelefonom sem volt, amikor akart nekem venni az asszony, mondtam neki, hogy minek, elég, ha én okos vagyok, viszont te mindenképpen vegyél magadnak. Ez egy „elmész te a picsába!” reakciót váltott ki Ibolyából.

 

Amikor nagyjából 6 évvel ezelőtt a szomszédunkba költöztek nagyon barátságosak voltak, pedig a fővárosból jöttek. Nem titkoltam egy percig sem a rosszallásomat a fővárosiak iránt, mivel rendkívül csípte a csőrömet, hogy egész Magyarország vidék a pestiek számára. Emlékszem az első találkozásunkra. Hogyan is felejthettem volna el!

 

- Jó napot kívánunk, mi leszünk az új szomszédok! Hadd mutassam be a feleségemet Barnóczki Erikát, én pedig Barnóczki András vagyok. – nagy lendülettel és fülig érő szájjal mondta mindezt. 

- Jó napot maguknak is, az asszony nincs itthon éppen, de sajnos ez nem lesz mindig így, egyszer haza fog jönni. – sóhajtottam az utolsó részénél a köszöntésemnek, miközben mosolyogtam a szememmel. Engem Máris Istvánnak hívnak, de ha nem akarnak rögtön elköltözni az éktelen haragom miatt, akkor nem hívnak Máris szomszédnak és Pista bácsinak sem. István vagyok, a bácsit magukra bízom, az lehet ilyen bónusz. – egészítettem ki az előzőeket. Maguk honnan jöttek, mert azt látom, hogy ide. – tettem fel a szokásos stílusomban a kérdést, gondoltam, jobb, ha azonnal megszokják, hogy én úgy élek, ahogy Örkény írt. Örkényes mérvadónak hívtak a faluban, bár a fele azt sem tudta ki volt Örkény.

- Budapestről érkeztünk – válaszolt a férfi, majd így folytatta: de mi szeretjük a vidékieket. – ó, hogy a bánat vinné el a buszbérleted! - nyeltem vissza őszinte gondolataimat.

- Semmi gond, ettől még lehetnek rendes emberek! – válaszoltam kurtán, majd nagyot nevettünk, én kínomban, ők a megkönnyebbüléstől.

 

Az első két évben semmi rosszat nem hallottam felőlük, ami hagyján, de az asszony sem. Rendkívül jó kapcsolatot ápolt a két nő, vagy csak példátlan türelemről tett tanúbizonyságot Erika, hogy vég nélkül képes volt Ibolyámat hallgatni. De valamit mégiscsak beszélhetett a szomszédasszony is, mert mindig valami hírrel jött be a kertből. Általában a kerítés fölött ment a trécselés, mondtam is nekik, hogy néha nálam is jól jönne, ha drótkerítés lenne köztem és az asszony közt. Jót nevettek, azt hitték viccelek, én meg nem akartam elvenni a kedvük.

 

Arról is korán értesültünk, hogy Barnóczkiéknál központi téma a gyermekáldás, igazából ezért is hurcolkodtak le falura, hogy távolabb legyenek a főváros zajától. A túlzott stresszre fogták a kudarcukat. Az elején még felajánlottam a segítségemet, mivel sikerült kettőt összehozni, akik most éppen Nyugaton hanyatlanak, de hamar rájöttem, hogy ezzel a témával náluk viccelni sem lehet. Tisztán emlékszem egy korábbi beszélgetésükre, pedig nem nagyon folytam bele ezekbe a Nők Lapjás történetekbe, amik köztük megestek. Megpróbálom felidézni ezt.

 

- Egyszerűen nem tudok mit csinálni, minden orvosnál jártunk, külön-külön makk egészségesek vagyunk, de valahogy mégsem akar összejönni. – kezdte panaszkodását Erika.

- Akarod te tényleg azt a gyereket, Era? – tette fel a meglepőnek tűnő kérdést az asszonyom.

- Hogy tetszik ilyet kérdezni, Ibi néni, hát persze, hogy akarom! – szemét lesütve jött az azonnali válasz.

 

A feleségem a falu önkéntes szihológusa is volt, hallott már néhány kacifántos történetet, ezért nemcsak a szavakra figyelt, hanem a mozdulatokra, hangsúlyokra és gesztiláció…, nem gesztaku…gesztikulációkra is, megjegyeztem, hogy erre is kell figyelni, bár azt elfelejtettem, hogy mi a bánatot jelent. Tehát őt nem lehetett egykönnyen megvezetni, ezért mindig pontos adattal szolgáltam, amikor megkérdezte, hány korsó sört ittam, és túl voltunk a „csak egy korsóból ittam” válaszon, ilyenkor majdnem mindig megmondtam az igazat.

 

- Ebben nem vagyok én olyan biztos, kislányom. Tudod, az emberi lélek mindenre képes, meggyógyít, de meg is tud ölni. Ha te mélyen, a szíved legmélyén nem akarod a…

- Ne is tessék folytatni! Akarom! – csattant fel a hangja párás szemmel. Akarom, hogyne akarnám! Az élet értelme a gyerek. – folytatta, kissé csendesebben az egyébként szigorú katolikus szellemben nevelkedett Erika.

- Az lehet, hogy az élet értelme, aranyom, de nem önmagában, nem önmagában. Nem lehet pofonnal simogatni…

- Ezt hogy tetszik érteni? – bizonytalanodott el a lány, és egy szempillantás alatt illant el az előbbi megjátszott magabiztossága.

- Hallom, amit hallok, tudod, ha nyitva az ablak, az ember azt is hallja, amit nem akar. – kezdte finoman a mondanivalóját az asszonyom, nem akart ajtóstól rontani a házba.

- Mit tetszett hallani? – kérdezte egyre kerekedőbb szemmel Erika.

- A pofonokat. – válaszolta szemét lesütve Ibolyám.

- De azok mindenhol elcsattannak, apám is néhányszor lekevert egy… - kezdte zavarodottan a magyarázkodást a lány.

- Nem. Nem csattannak el. – szakította félbe a feleségem. Legalábbis nem feltétlenül. Ha nekem lekevert volna egyet István, onnantól az Ibolya a sírján lett volna, nem az ágyában. – próbálta enyhíteni a feszültséget az asszonyom, megvillantva humorát, amibe rögtön beleszerettem anno.  

 

Ennyiben maradtak, egy darabig nem feszegették tovább ezt a témát.

 

András meglehetősen hirtelen haragú volt, több alkalommal voltam szem- és fültanúja annak, hogy mindenféle baromságon tudott kiakadni. Például azon képes volt felcseszni az agyát, ha Erika nem elég közel készítette oda számára a tányért a szalonnasütésnél, és neki kellett felállnia az ülőkéről, hogy közelebb helyezze. Ilyenkor jól le is teremtette, hogy mi a kóchengeres pék bögyörőjéért (látják, azért nem írtam le, hogy a f.száért, pedig így mondta, mert fejlődöm én is) nem rakta közelebb azt a nyomoronc tányért. Ugyanezt hallottuk az ablakon kiszűrődve, ha nem volt otthon sör például. Ekkor kicsit átéreztem a problémát, de azért én is túlzásnak tartottam András kirohanását.

 

Ezzel együtt, vagy ennek ellenére nem gondoltuk azt Ibolyával, hogy reménytelen a házasságuk. Amikor végleg elment az asszonykám, és akihez azóta is nap nap után készülök menni, de még mindig dobog az a kő szívem, akkor változott meg minden gyökeresen a szomszédban. Ivott eddig is András, de három éve ez már inkább vedelés volt. Kirúgták a munkahelyéről, és hirtelen lett rendőrből fegyveres pénzszállító. Eddig is körzeti megbízott volt, akiben már egyre kevesebben bíztak, és végül a főnökei a számolatlan panaszlevél után érdemei elismerése mellett elküldték. Nyilván az is idegtépő volt András számára, hogy fővárosi zsaruból egy isten háta mögötti körzetnek lett a megbízottja, plusz a gyerek sem jött össze és az alkoholt sem vetette meg soha életében. Nem mondom, én is megittam a magamét. De ez leginkább hétvégére korlátozódott a haverokkal, amikor a Szögletzászló nevű kocsmában néztük a meccseket, hogy ki mennyi ideig azt az döntötte el, hogy ki meddig látott a szemére. Akadt olyan cimbora, aki másnap délután kérdezte meg, hogy mikor lesz a Fradi-Újpest, amire mondtuk, hogy az tegnap volt, és együtt néztük, akkor csak ennyi volt a reakciója: - Most már értem, hogy mér vagyok Fradi mezben! Tehát önmagában nem lenne gond az alkoholfogyasztás, amíg te kéred az italt és nem a pia kér téged.

 

Térjünk vissza a mostanhoz. Az eddig elmeséltek sem voltak a boldog házasság iskolapéldája, de a mai hokedli-szaggatás már nekem is sokk volt. Éreztem, hogy tennem kell valamit, Ibolyám is ezt akarná. Gondolkoztam a rendőrségen, de egyrészt András is volt zsernyák, biztos kidumálná magát a volt kollégáknál, másrészt annak súlyos következményei lehetnének elsősorban Erikára, de rám nézve is. Mondjuk az én életemet nem féltettem, de ha rosszul sül el az akcióm, és a szomszédasszonynak baja esik, azt nem bocsátottam volna meg magamnak. Ahogy mérlegeltem a lehetőségeket, sikítás tett pontot a töprengésem végére. Erika sikított olyan erővel, hogy sorra kapcsolódtak fel a szomszédos házakban a lámpák, közben üvöltötte: „Mit csinálsz, tedd le azonnal!” Rögvest átugrottam a kerítésen, egy pillanatra magam is meglepődtem, hogy ez még megy, ha gondolkozom rajta meg sem próbálom, de nem akartam időt veszíteni azzal, hogy megkerülöm a kerítést. Rohantam a bejárati ajtó felé, azt fundáltam ki, hogy bemászom a hokedli által ütött törött ablakon, de előtte azért megnézem, hogy nincs-e véletlenül nyitva a bejárati ajtó. Tiszta erőből szaladtam neki a bejáratnak, amikor a kilincs megfogásának pillanatában kivágódott az ajtó, hirtelen a bentről jövő fény elvakította a szemem, majd elfutott mellettem valaki, én a lendülettől beszaladtam a házba, és egy dörrenés, és másra nem emlékszem.

 

Csöpög az infúzió, Erika fogja a kezem.

 

- Jól vagy, kislányom? – kérdeztem alig hallhatóan.

- Még István bácsi kérdezi? – szorított egyet a kezemen, miközben visszakérdezett.

- Persze, hogy én, viszem a hírt Ibolyának.

2022.09.17.